Hogyan lehet a legszerényebb adottságokkal rendelkező borvidékünkről bekerülni az ország legjobb borászai közé? Somodi Sándor, ásotthalmi borász ötven éve ismeri ennek a titkát. Ahogy ő mondja: a bor is lehet gyönyörű, akár egy nő vagy egy festmény. A borász hivatásáról mesélt alföldi tanyavilágban megbúvó otthonában, mely a borkészítés páratlan szépségű „műhelye” is egyben.
Egy nyugodt, csendes helyen ülünk itt, az ásotthalmi erdőség közepén, távol mindentől. Az ember azt gondolná, egy ilyen tanyavilágba születni kell. Ön azonban eredetileg nem ásotthalmi, honnan származik?
Monorról származom, de 1966. óta Szegedhez és a környékbeli tájhoz kötődöm. Hivatalosan szegedi polgár vagyok még most is, de 30 éve élek Ásotthalmon. 1973-ban kerültem Ásotthalomra az állami pincészethez, ’75-ban a mórahalmihoz. Ez a környezet nagyon vonzott engem, most már ragaszkodom ehhez a tájhoz, bármilyen furcsa is.
Hogyan került kapcsolatba a borász szakmával? Gondolhatjuk, hogy ilyen hivatást generációkon át örökölnek a gyermekek, vagy teljesen új utat taposott ki, amikor ezt elkezdte?
Új. Annyira új út, hogy a nagyapám 1928-ban Monoron megalapította az első szikvíz üzemet, ennek nagy híre volt annakidején. Így hát egy szikvizes generációból nőtt fel egy borász. Én nagyapámnál éreztem először azt, hogy valami érdekes lehet ebben a szakmában, amikor gyümölcsborokat készítettünk ribizliből, meggyből és ezek alkalmanként nagyon szépen sikerültek, kedvesek voltak. Azóta így telt el ez az ötven év, hogy már szőlőből készítem a borokat.
Mindezt úgy tapasztalta ki az évek során, vagy azért tanulni is kellett ezt a szakmát?
Hál’ Istennek, amikor fiatalként ezt a szakmát elkezdhettem, Budafokon egy nagyon jó technikum működött, kiváló tanárokkal. Hogy egy példát mondjak, és nem szakmai példát: olyan tanárunk volt, akit az egyetemről azért távolítottak el, mert kicsit másképp gondolkodott. Ez a ’60-as évek eleje. Ő ennek ellenére nem vált meg az oktatásról, hanem kijött Budafokra. Annyira kiváló szakember volt, hogy a régi rendszer sem tudta nélkülözni, több nyelven beszélt, óriási tudása volt. Ha Magyarországra például egy palackozó gépsort kellett Nyugat-Európából behozni, kénytelenek voltak őt felkérni. Akkor, a ’60-as években, amikor Bécsig nem jutottunk ki, ilyeneket mondott: azt érdemes megtanulni, amit a világon mindenütt tudnak használni. Ez egy hallatlan klassz dolog volt akkor. Igazi tudást kaptunk és nemcsak tőle, hanem sok más tanárunktól is. Ők nemcsak szakmailag, emberileg is kitűnők voltak. Mást mondok: húsvét előtt, ugyanaz az ember, akit eltávolítottak az egyetemi katedráról, azt kérdezte tőlünk, tudják-e mi a húsvét és egyáltalán mit ünneplünk. Csend volt az osztályban. Azt mondta, hogy akkor köszönöm szépen, az órát nem tartom meg és a Bibliáról kezdett el beszélni. Mennyi bátorság kellett ehhez az 1960-as években!
Akkor főként tőle, tőlük szívott magába ennyi életbölcsességet.
Igen, tőlük is. Hogy mit érdemes csinálni és, amit megtanulunk, valóban használható legyen mindenütt. Én ma azt mondom ennyi év után, hogy azok a diákok, akiket ők tanítottak, bárhol a világban megállták volna a helyüket. Én boldog vagyok, hogy akkor tanulhattam ezt a szakmát. Vannak alapvetések, melyeket az ötven éves időszak alatt magam is gyakoroltam, és lehet, ezért sokszor konzervatívnak tűntem a fiatal kollégák szemében. De azt hiszem, minden szakmának megvannak a maga alapvetései, melyek nem fognak változni 100 év múlva sem, 1000 év múlva sem. Hiszen bort úgy érdemes készíteni, hogy: … És akkor jön az a plusz, amit az ember tud és megtapasztalt ennyi idő alatt. Kialakult nézetem van a borkészítésről.
Annyi féle borvidék van Magyarországon, Ön mégis az Alföldre került. Mennyire volt ez tudatos? Említette már, hogy megszerette ezt a területet, de az elején is így volt ez?
Volt ebben egy sorsszerű dolog, egy családi vonatkozás, hogy én idekerültem. DE! Az biztos, hogy én itt akartam maradni és véletlen sem szeretnék más borvidékre menni, amíg élek. Holott sokkal nagyobb, nem szakmai sikert, hanem ismertséget, elismertséget kaptam volna, ha…
Gere Attila (villányi borász – a szerk.) 15-20 évvel ezelőtt nekem azt mondta: „neked az a problémád, hogy azt kell ráírnod a címkédre, hogy Ásotthalom és nem azt, hogy Villány”. Én ezt csak azért sajnálom, mert láttam azt az útkeresést, amit a kollégák a többi borvidéken tettek. A magyar bor mindenképpen különleges és nagyon szép. Kicsi ez az ország annak ellenére, hogy nagyon sok borvidékünk van, de csodákat lehet ebből kihozni. Ezeket a csodákat jó lenne megmutatni a világnak, sokkal jobban, mint ahogy ma meg tudjuk mutatni. Sokkal nagyobb belső, szakmai összefogást kellene produkálnunk. Nagyon jó példák vannak erre a világban, nem kell messzire menni. A franciák, ahogy felépítették a szakmai piramisukat, az mindenképpen példaadó. Igaz, hogy nekik több száz év van olyan, amikor boldog időben tudtak szőlészkedni, borászkodni. Mi azért beleszaladtunk egy pár történelmi nehézségbe és ezek a nagy politikai változások mindig negatív módon csapódtak le a mi szakmánkban.
Akkor mondhatjuk, hogy Önnek ez egy kihívás volt? Egy ilyen borvidéken mindig azt a minőséget hozni, amit saját magától is elvár.
Nem gondoltam, hogy ennyire nagy kihívás, megmondom őszintén (hangosan felnevet – a szerk.) Nyilvánvalóan az, hogy az ember ragaszkodik egy tájhoz, az egy érdekes dolog és nem hiszem, hogy mindjárt kialakul az emberben. Egy biztos: ez a legszerényebb adottságú borvidékünk. Arra azért nem gondoltam az elején, hogy a média által lesz egy rossz szájíze ennek a borvidéknek. Ugyanakkor az a szakmai siker, amit én itt el tudtam érni a homokon, mindenképpen figyelemreméltó. Nem szeretek magamról beszélni, mert utálom, ha valaki fényezi magát, de a tényeket szeretném azért elmondani. A kétezres évek eleje óta tagja vagyok a Pannon Bormíves Céhnek, amiben azok a borászok vannak, akik az országban talán a legjobbak. Ma már persze nem ez a 30-40 ember a legjobb, sokkal többen vagyunk, akik gyönyörű borokat készítünk az ország bármely pontján. 2004-ben ez a társaság meghívott, hogy első alföldiként legyek ennek a társaságnak a tagja. 2004-ben még a hegyvidéki, dombvidéki kollégáknak is volt egy távolságtartása az Alfölddel szemben, holott az utóbbi 10-15 évben világversenyeken tudnak kitűnően szerepelni a kollégák az Alföldről. Tehát lehet nagyon szépen dolgozni itt is, csak azt a fajta sikert, ami a reflektorfényben lévő helyeken van – Villány, Tokaj-Hegyalja, újabban Szekszárd – azt nem pályázhattuk meg soha. Van egy nagyon kedves szakíró, Alkonyi Laci, aki nagyon régen leírta azt, pedig nem volt az Alföld szerelmese, hogy itt teljesen más borászkodni, mint Tokajban. Ő Tokaj szerelmese volt, és teljesen meg is értem, hiszen Tokaj-Hegyalja nem Magyarország egyik borvidéke, hanem a világ egyik legjobb borvidéke, mert olyan csodákat lehet ott készíteni. Teljesen más ott borászkodni, mint itt az Alföldön. De amikor egy Szepsy (Szepsy István, mádi borász – a szerk.), aki a világ legszebb borait készíti és a világon mindenütt elismerik, azt mondja nekem, hogy neki legalább olyan nehéz mint nekem itt, akkor az jó érzés.
Mikor és hogyan hozta létre azt a pincészetet, amiben most vagyunk?
A ’90-es évek elején már látszódott, hogy nagyon más világ jön. Az állami a pincészetek megszűntek mindenütt, de én ezt a szakmát tovább szerettem volna művelni. 1991-ben alapítottuk ezt a céget, 27 éve csinálom. Lehetett volna ebből nagyobb siker. De úgy gondolom, hogy akik ismertek vagy közelebb kerültek hozzám, azok nagyon jól tudják, hogy ezen adottságok mellett is a legjobbat akartam kihozni magamból és a tájból is. Azt a 100 százalékot, ami ott van a szőlőben, egy adott évjáratban. Máshol se könnyebb, mindig abból kell dolgozni, amit a természet odatett elénk ősszel, vagy amit mi magunk megtermeltünk.
Érdekes volt ez a 27 év, szakmailag mindent elértünk, amit el lehet. Voltunk olyan öt csillagos éttermekben, szállodákban Budapesten, amelyekbe nagyon sokan szeretnének bekerülni akár ma is. Az, hogy nem kerültünk be olyan kereskedőkhöz, akik országos szinten terítenek, ennek is megvan a maga története. De sok mindenben elsők voltunk. Például a ’94-es borunkat, elsőként a borvidéken mi palackoztuk le és azóta is palackozunk. ’98-ban, amikor a Magyar Borok Háza a Budai Várban létrejött, és még az államelnök is jelen volt a rendezvényen, nagyon kevesen voltunk még. Ha ma körülnézek, hogy milyen sokan vagyunk, akkor látom igazán, hogy mennyit változott a világ.
Milyen fajta szőlőből lehet egyáltalán Csongrád megyében bort készíteni és Ön milyen borokat készített e hosszú idő alatt?
Meghatározta, hogy milyen szőlőterületen volt az a chardonnay és rajnai rizling. 2002-2003-ban olyan téli fagy volt, hogy a föld színéig tönkrement az ültetvényünk. Ez azért rányomta bélyegét az egész későbbi tevékenységünkre. Hegyvidéki kollégáknak fogalmuk sincs, hogy előfordulhat ilyen egy ültetvénnyel. Ezt a nagyon megviselt és meggyötört szőlőt kénytelen voltam 2011-ben kivágni, mert annyira gazdaságtalan volt fenntartani. Úgyhogy jelenleg a barátaim szőlőültetvényéről vásárolok, és abból készítek bort. Így aztán a fajtaösszetétel is megváltozott.
16-17 éve készítünk rosékat, kékfrankosból. Újabban a generosát használjuk, melyet a ’60-as években nemesítettek. Tényleg csodaszép bort ad. Én úgy gondolom, hogy a jövő Alföldjének egyik elismert és kedvelt fajtája lesz. A rosék már 25 éve kedvesek, de készítettünk cabernet savignont, mint vörösbor. Ez volt a repertoár chardonnay-vel, rajnaival kiegészítve.
Megfigyeltem itt a beszélgetés során, hogy a borokat úgy jellemzi, hogy gyönyörű bor, szép bor. Ez mit jelent, mitől lesz egy bor gyönyörű?
Van egy kedves ismerősöm, akinek van mórahalmi kötődése is, Dlusztus Imre (újságíró, borszakíró – a szerk.). Neki az első kötete pontosan erről szól, ő használta először, hogy a szép magyar bor. Nagyon jó kifejezés a szép. Gondoljunk bármire, egy festményre, egy filmre, egy színdarabra, egy hölgyre – és azt hiszem, ezzel kellett volna kezdenem -, ami szép és érdek nélkül tetszik nekünk. A borok között is van ilyen. Ez egy új megfogalmazás volt akkor. Szakmailag a szépet nem használtuk, mondjuk egy borbírálaton, de ma már igen. Hiszen, ha a bor lényeget akarjuk megfejteni, akkor az a fontos, hogy belső egyensúlya, harmóniája van-e. Ugyanúgy, mint a természetben, ott is van harmónia. Ha a borban is meg tudom csinálni ezt a harmóniát, akkor többet nem várhat el senki egy borásztól. Mindig erre kell törekedni. A hátralévő időmben változatlanul ez lesz a célom.
Szép dolog az is, hogy egy-egy kiváló bort egyszer-kétszer lehet megcsinálni az életünkben. A borászat nem arról szól, hogy minden évben ugyanolyan lesz, ez így nem működik, mert az évjárat meghatározza, mit is készíthetünk belőle. Nem mi készítjük a bort, hanem a természet. Mi csak elrontani tudjuk, és az a jó, ha nem rontjuk el (nevet – a szerk).
Megtiszteltetésnek érzem, hogy már legalább tíz éve a Szeged-Csanádi Egyházmegyének készítek borokat. Ez mindenképpen mutat ma is egyfajta minőséget, hiszen nem mindegy, hogy akár miséhez, akár ajándékozás céljából, amikor járja a világot a püspök, mit visz erről a tájról. Nagyon kevés az az ember, aki ma ezen a tájékon arra törekszik, hogy az itt megtermelt értékeket részesítse előnyben. Ha itt elő tudunk állítani Szeged környékén saját borokat vagy bármi mást, akkor azokat kellene az ide érkező vendégeknek kínálni. A világon mindenütt így működik. Ha elmegyek Kaliforniába, ott is, ha Olaszországba, ott is. Lehet az egy kis falu, ahol termelik a bort, akár Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban, mindenütt a helyit kínálják, hogy megmutassák, mit tud az adott táj. Hiszen ez nem az én produktumom, ez a tájnak a produktuma. Nyugodtan lehetünk büszkék mi is erre a tájra.
Azt mondja, a természet produktuma a bor, de valamit biztos hozzátesz az ember, akár érzelmi szempontból is. Sokak szerint csoda születik, amikor egy jó bor elkészül.
Nagyon sok kollégám nyilatkozott már erről az elmúlt 30 évben, rengeteg műsort láthattak már ezzel kapcsolatban, hogy a borász milyen viszonyban van a borral. A bor olyan számomra, mint a nő: gyönyörű, szép, így kell megközelíteni és így kell róla gondolkodni. Hogy ez sikerül vagy néha nem, ez tőlünk is függ. Én úgy gondolom, hogy szeretettel kell hozzányúlni és ez elég. A másik, hogy nem szabad ezt mitizálni. Nem teszek csodát, csak a dolgomat végzem szerényen. Ezt másképp nem lehet. Nem gondolhatja az ember magáról, hogy ő a csodatevő.
