Gyönyörű hóesésben autóztunk Mórahalomról a ruzsai művelődési házba, hogy beszélgessünk a decemberben nyugdíjba vonult egykori igazgatóval, Vörös Tiborné Marikával. A nosztalgiázás közben feltűnt, hogy gyakran még mindig jelen időben beszél a munkájáról, ami persze érthető, hiszen több, mint negyven év közművelődésben végzett tevékenység nem múlik el nyomtalanul.
– 1981-ben könyvtárosként kezdtem Pusztamérgesen, 82-től pedig már itt, a ruzsai könyvtárban dolgoztam, majd a művelődési ház munkatársa, később mindkettő igazgatója lettem.
– Élete célja, álma volt ez a munka, vagy az élet sodorta a kultúra felé?
– Valójában mindkettő igaz. Érettségi után úgy hozta az élet, hogy könyvtárban kezdtem dolgozni, majd ott ragadtam. Elvégeztem a könyvtárkezelői tanfolyamot és a főiskolát is.
– Mennyit változott az évek alatt a közművelődés?
– Korábban több olvasója volt a könyvtárnak, mint most, viszont nem volt ennyi rendezvény. Annak idején délután négy órakor bezártuk az ajtót és mentünk haza. Ma a művelődési ház estig nyitva van, sokan csak munka után tudnak jönni a különböző foglalkozásokra. Idővel egyre nagyobb csoportokat megmozgató eseményeket szerveztünk, a gyerekektől az idősekig minden korosztályt megszólítva. A dolgozó réteget a legnehezebb becsalogatni, ami teljesen érthető.
– Egy kisebb településen, mint amilyen Ruzsa is, megmozgathatók az emberek, ha kulturális programokról van szó?
– Persze, hogy meg. Fel kell mérnünk az igényeket, átgondoljuk, melyek a sikeres és a kevésbé jó programjaink, figyelünk a visszajelzésekre. Olyan rendezvényt kell szervezni, amelyre valóban van érdeklődés.
– Mit gondol a vezetői munkássága legnagyobb sikerének?
– Nagy örömmel tölt el a sok sikeres pályázatunk, ezek egy részét én magam írtam. Amikor ide kerültem a könyvtárba, az első technikai újítás, a zenei szolgáltatás akkor indult el, az elődöm kezdte kialakítani. Ott éreztem először, milyen jó, ha egy pályázatból új dolgokat lehet létrehozni. Nagyban előre vitték a könyvtár és a művház életét a sikeres pályázatok útján megvásárolt hang-és számítástechnikai eszközök is.
– Sok éven keresztül dolgozott ugyanott, a helyiek között, szinte együtt pulzált a településsel, feltételezem, mindenki ismeri Önt a környéken…
– Igen, ez így van, amikor kiderült, hogy nyugdíjba megyek, meglepődtem, mennyien reagáltak. Lépten-nyomon megszólítanak az utcán. Több fiatal azt kérdezte, hogy miért mentem el, hiszen, ahogy ők fogalmaztak: „a művház te vagy.” Ők is ide jártak gyerekként, és most az ő gyerekeik jönnek hozzánk. Ezek a visszajelzések nagyon jól esnek. Összenőttem a művházzal, a könyvtárral, a kollégákkal. Velük többet voltam az elmúlt évek alatt, mint a családommal. Nagyon szép volt, de most már kell a pihenés, átadom a stafétát a fiataloknak.
