A mórahalmi lengyel katona története elevenedik meg a kétnyelvű emléktáblán – a függetlenség napja alkalmából koszorúztak

655

„ Amikor lábunk szülőhazánk szent földjét érinti újból, akkor sokan közülünk visszatekintenek majd a vendégszerető magyar földre, amely oly szívesen vont magához és annyi éven át táplált bennünket. Megértjük akkor, hogy nem idegen föld volt az, hanem hű barátaink földje, akik nehéz és terhes órákban nem űztek el minket, hanem hozzájuk méltó nemes bátorsággal segítették legyőzni lelki és fizikai bujdosásunk legnehezebb időszakát.”  (Henryk Slawik)

A fenti idézet szerepel  azon a márványtáblán, amely Mórahalmon, az egykor leventeképzőként, ma szociális otthonként működő épület falán kapott helyet. Lengyelország 1939-es megszállását követően számos lengyel menekült talált menedékre a településen, ennek állít emléket a felirat. 1918. november 11. az egyik legfontosabb dátum a lengyel történelemben. Ez az a nap, amikor Lengyelország 123 év után visszanyerte függetlenségét és újra önálló, szabad ország lett.  Az ezeréves múltra visszatekintő lengyel-magyar barátság jegyében november 10-én Mórahalmon megkoszorúzták a kétnyelvű emléktáblát. A fáklyás megemlékezésen részt vett Várnai Szilárd nyugdíjas szegedi mérnök is, akinek lengyel édesapja egykoron a szerelem miatt maradt  a városban.

 – Édesapám, Jozef Marian Wrana kalandos életet élt, orosz hadifogságba került az első világháborúban, később megnősült, majd a második világégésben elvesztette az egész családját. A tragédia után olajkútmesterként bejárta a fél világot, dolgozott Jáva és Szumátra szigetén is. Onnan tért vissza Lengyelországba, nem ismerve az anyaország politikai viszonyait. Ekkor ugyanis a lengyel katonáknak el kellett hagyni az országot, a  baráti Magyarországra jöttek, innen készültek továbbmenni a külföldön szerveződő csapatokhoz.

1939-ben Mórahalom – akkor még Szeged-Alsóközpont – befogadta a lengyel katonákat, abba az épületbe, amely ma az idősek otthona. Aztán a lengyeleket lefegyverezték, voltak, akik egy darabig itt maradtak, mások szétszéledtek, hazamentek. Jozef Marian Wrana azonban megismerkedett a Homokhátságon élő, sváb származású Szelgrád Máriával, akivel összeházasodtak, gyermekük született.

– Apám megtanult magyarul és sikeresen beilleszkedett. Teherautó-sofőrként, aztán a gépállomáson dolgozott, felelős beosztásokat is kapott. Szeretett itt élni, ahol otthonra és családra lelt.

 A koszorúzás szervezője Mikó Valér mórahalmi tanár, akiben szintén csörgedezik egy kis lengyel vér.

 – Üknagyapám Galíciából érkezett, részben ezért szimpátiát érzek a lengyel nemzet iránt, illetve történelemtanárként tudom, hogy a két nép históriája összeforrott. Fontos cél számomra, hogy ezt a barátságot tovább adjuk az ifjúságnak. Mórahalom egyébként is élen jár a lengyel-magyar kapcsolat ápolásában, van a településnek testvérvárosa, Uniejów, ahonnan évente érkezik hozzánk delegáció, illetve tőlünk is mennek Lengyelországba. De voltak már a mórahalmi gyerekek olyan  balatoni sakkversenyen, ahol lengyel diákokkal játszhattak. Igyekszünk számos fronton erősíteni ezt a barátságot.

A megemlékezésre verssel, zenével, ünnepi beszédekkel készültek a szervezők. Elhelyezte koszorúját a város és a megyei önkormányzat képviselője, a szegedi lengyel közösség tagjai, a Tóth János szakképző iskola diákjai pedig stílszerűen krakkói perecet sütöttek a részvevőknek.